17. epizód: Nincs kegyelem!!

Szóval vonattal mentünk a No Mercy fesztiválra, és már az úton elkezdtük tönkretenni magunkat – itallal, természetesen. Hiba volt, a vég kezdete, hülye ötleteink támadtak tőle. Például az, hogy roadokként surranunk be a koncertre, minek is kéne kifizetni, amit nem muszáj. Sikerült bejutnunk, de odabent egy ellenőrzésnél le is buktunk persze, s elég nagy büntetést fizettünk, majd’ az összes pénzt oda kellett adni... Ezek után, bosszút akarván állni a világon saját hülyeségünkért, komolyan rámentünk az ivásra. Persze ettől ismét csak nekünk lett rosszabb, én eldőltem, mint a bicikli, de legalább a szaktárs még bírta. Sajna kidőlés előtt röviddel – ekkor már mentek a kevésbé híres zenekarok – az a kurva nagy ötletem támadt, hogy eldugom a táskámat... Persze feleszméléskor már fogalmam se volt még arról se, hogy eldugtam. Eltűnt!! Keressük meg!! Túrtuk a mindent, de csak nem lett meg. Aztán végre fényt kapott sötét agyam, s rájöttem, hogy biztos én voltam a hülye, ebből kéne kiindulni. Ezen a nyomon aztán („Valószínűleg én magam dugtam el… Hova rejteném részegen?...”) el is jutottunk a tatyóhoz, s miután közösen lebasztunk engem, már kezdtünk örülni, hogy vége a megpróbáltatásoknak, látni fogjuk a Deicide-ot, végül is ezért jöttünk. Ittunk is a nagy örömre, nem egy korsónyi osztrák agylágyítót. Pogózni akartam, s már malacrészegen ráröffentem egy még nálam is kb. két fejjel magasabb, és kétszer olyan széles emberre, hogy mi ez a zene. Ő, mint egy dühös zombi, úgy nézett rám, aztán mélyre varrt hangszálait megrezgetve közölte, hogy ez az Immortal – amit én ugye nem igazán szeretek. Ha józan vagyok, biztos megrettenek a hangjától – valami egész mély hörgést kell ideképzelni –, de így csak fintorogva otthagytam a pogót. Mivel nem ölt meg, folytathattam a szívást, méghozzá úgy, hogy leültünk kicsit pihenni, és azon nyomban el is aludtunk, csak a kidobó ébresztett fel, hogy mennünk kéne. Egymásra meredtünk, és nem akartuk elhinni, hogy ekkora faszok lehetünk, pedig de. Kedves barátom odament két lányhoz, s ékes angolsággal kiszedte belőlük, hogy bizony, a Deicide már lement, mint ahogy minden más is. Utána mindenki megcsodálhatta siránkozását, amit magáról megfeledkezve szintén angolul adott elő, valahogy ilyeténképpen, hozzá egy hivatásos, mondjuk olasz siratóasszony taglejtéseivel: „Oooh, nooooo, nohohooooo, noooooooo!!!” - és ide tehetnék egy, a zeniskolából ismert ismétlésjelet is. Szóval épületes produkció volt, s ha nem az jár a fejemben, hogy mekkora segg vagyok, jól szórakoztam volna rajta.
Történetünk megvert hősei kiténferegtek az éjszakába, s már csak egy céljuk volt, eljutni a vasútállomásra. Valahogy bekéredzkedtünk egy kocsiba, pár osztrák srác elvitt minket egy darabon. Sikeresen a kocsiban hagytam a Bécs-térképet és az öngyújtómat meg a cigit. A dolog persze akkor derült ki, amikor rájöttünk, hogy eltévedtünk cseppet, és inkább a térképpel szeretnénk boldogulni. Arra gondoltam, talán főbe kéne lőjem magam, úgy sokkal jobb lenne mindenkinek, főleg nekem. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a röhögés, ami gyorsan röhögőgörccsé fajult. A földön fetrengtünk egy lámpa tövében, elég sokáig ahhoz, hogy végül teljesen kikészüljünk tőle fizikailag. Aztán nagy nehezen összeszedtük magunkat, és megtaláltuk az állomást, de valahogy nem éreztük a dicsőség mámorító ízét. A dehidratáció ekkorra már nagyon durva volt, sörre viszont nem volt elég pénzünk. Pár fityinget azért sikerült összeszedni a földről – mert adni ugye senki nem adott, mondjuk én se adtam volna a helyükben –, szóval összejött az italpénz. Borravalóra persze nem futotta, sőt, a boltos nem is fogadta el a teljes összeget, egyszerűen nem értette, hogy a pénznek nincs szaga, és a sár is lemosható arról a pár utcán talált érméről, ha igyekszik az ember. Égtünk, mint a rongy, de volt sörünk, amit meg is ittunk. Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy szivarom, amit akár meg is gyújthatnék, de tüzünk, az ugye nem volt. Kérni akartam, próbálkoztam is lelkesen, s bár már abból a pár szóból is kiderült, hogy nem a német volt a kedvec tárgyam a suliban, mégsem ez volt a baj. Hogy, hogy nem, senki se cigizett a környéken. Persze lehet, hogy csak ideiglenesen leszoktak a biztató külsejű fiatalember kedvéért, aki én voltam. Lényeg a lényeg, nem kaptam tüzet. Vártuk hát a vonatot. Aztán egy figyelmetlen vasutast tettenértem, amint rágyújt. Ujjongva rohantam felé, s a startolás hirtelen mozdulatával faszán el is törtem a szivart. Mint egy idióta, úgy röhögtem, mikor két slukk közt a dohányszálakat vadásztam a számból. Nem sok hiányzott már a teljes összeomlásig, mikor végre megjött a vonat és visszavitt minket oda, ahonnan jöttünk, s ahonnan el se kellett volna indulnunk :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.