93. epizód: „Hosszú út porából köpönyeget veszek”

Mesélek egy kicsit a hazacipelésről. Ez egy olyan dolog, ami amellett, hogy nagyra becsülendő, össze is hozhatja az embereket. Engem például támogatott már haza úgy fiú-lány páros, hogy miután letették terhüket, lett köztük valami, még aznap. Kétszer is történt ilyen, ha jól tudom. Szóval, amikor az ember kiiktatja magát, annak lehetnek pozitív következményei a barátaira nézve, de azért nem ez a jellemző.
Egyszer pédául Pucicsigát cipeltük keresztül a bátyjával Salgótarjánon, annak hosszanti tengelye mentén, az egyik végétől a másikig. Kiba hosszú menet volt, megéreztük. A felénél rendőrökkel is találkoztunk, akik aztán továbbengedtek minket, látták, van elég bajunk így is.
Szóval ismerem mindkét oldalt, és sokáig azt hittem, már nem igazán tartogat újat számomra ez a sportág, ehhez képest csak két éve történt az egyik legemlékezetesebb hazahúzásos eset:
Összejövetel volt nálunk, a vendégseregből az egyik, önmagát keményen kikészítő típusú barátom maradt utoljára – az, akivel jó régen vérszerződést kötöttem. Állapotát tekintve felmerült a gondolat, hogy aludjon nálunk, aztán amikor elkezdődött a maga alá köpködés és a tükörnek nekiesés, már úgy láttuk jónak, hogy inkább hazatámogatom. Másfél villamosmegálló csak a rövidke táv, meg elég széles is a Népszínház utca, sima ügy lesz... Hát persze :D Két óra volt az út.
A fél villamosmegállót viszonylag gyorsan megtettük, itt jutott eszébe, hogy pisálni kéne. Hát be nem eresztheti, odébbvinni meg nem tudom hirtelen, ez van. Csakhogy ezután nem tudta felhúzni a nadrágját úgy, hogy az ott is maradjon. Több ember is láthatta bokára gyűrődött farmerral, alsógatyában heverni az úton, mert jönni, azt nem akart. Helyette egész érdekes, macska és egyéb állatok hangjára hajazó artikulálatumok törtek fel a torkából. Néha sikerült arrébbvonszolni pár métert, de a gatya mindig lecsúszott, és akkor rendszerint elestünk. A fejét véresre horzsolta egy kis helyen a szemöldökénél, de nem volt vészes. Úgy döntöttem, hogy most első a kötelesség, és ha máshogy nem megy, hát én fogom rögzíteni a gatyát, méghozzá – mivel a sliccgombokkal nem voltam hajlandó foglalkozni – az övvel. Hátára karítottam magatehetetlen cimborámat, aztán meghúztam az övet, ami pont ekkor döntött úgy, hogy elszakad :)) Kétségbeesetten vágtam földhöz az áruló bőrdarabot, majd némi sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, elmegyek a mindössze húsz méterre lévő éjjelnappaliba cigiért, mert ezt már nem lehet máshogy átvészelni. Mire visszaértem, már ott voltak a rendőrök, akik amúgy tök jó fejek voltak, megígértem nekik, hogy hazaviszem pórul járt barátomat, így hát nem hívtak detoxot vagy ilyesmit. Szóba se került amúgy, szóval ezúton is köszönet!!
A még nálam is magasabb, és így aztán súlyban is fölülmúló cimborát ezek után úgy kellett vinni, hogy a gatyáját is fogtam közben, le ne csússzon. Ment is a dolog, csak kicsit lassan, mert többször döntött úgy, hogy belekapaszkodik bármibe, ami mellett elmegyünk, és ilyenkor nem jutottunk tovább egy darabig.
Talprugdosás, kézrángatás, ordítás, fenyegetőzés nem használt, talán még a szépen kérés vált be leginkább, de egy idő után már csak a könyörgés :))) Háromszor döntöttem úgy, hogy hagyom a picsába, mert kivitelezhetetlen a feladat, sőt, el is indultam haza, de pár lépés után mindig eszembe jutott, hogy úgysem tudnék aludni, mert több, mint valószínű, hogy kirabolnák, vagy még rosszabb. Szóval mindig visszamentem.
Nagy nehezen elcipeltem a házukig, be a kapun, mert a sajátunk elől én is simán el tudok még tévedni, de belülről már nem, mint azt a másnapi telefonhívása igazolta is.
Mikor végre hazaértem, asszony már épp indult volna a keresésemre, mert hát két óra nem kis idő, aggódott – telefont persze nem vittem. Szerinte amúgy megérdemeltem, legalább most már tudom, milyen egy magasabb és nagyobb darab emberrel küzdeni egyedül, órákig – ezt velem már ő is megcsinálta minimum kétszer. Hát, most még jobban tisztelem!!! :))
A telefonból egyébként kiderült, bajnokunk az egészből csak annyira emlékszik, hogy megbeszéltük, átjön hozzánk... :D Most meg fáj a dereka. Hát, fájt az enyém is :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.