Szeretem ezt az utcát. Olyan széles-tágas, meg az épületeknek még rendes homlokzatuk volt abban az időben, amikor ezek épültek. Szívesen elnézem őket, ha arra járok, már csak azért is, mert az utcaszinten már nem annyira felemelő a látvány, se emberek, se tisztaság tekintetében. Nem mintha én nem pakoltam volna eleget a mérleg „Problémák” feliratú serpenyőjébe annak idején, amikor még ott laktam... Aztán elköltöztem a nyolcból, de minap eszembe jutott két, időben igen közeli történet, ami a szóban forgó utcához kötődik:

Munkahelyi buli, ott voltak az angol tanárnőink is, az egyiket sikeresen le is fejeltem, persze csak véletlenül :) Sikerült kibékíteni, és amúgy is rengeteget röhögtünk, jó volt a hangulat – még fotóztam is, van róla bizonyíték. Pezsgő, sör, jéger minden mennyiségben, úgyhogy nem csoda, ha nem tudtuk abbahagyni, és még a kocsmába is lementünk, hogy ott folytassuk. Itt azonban már csak pár kortyot sikerült innom kidőlés előtt, de nem volt gond, ismertek ott, törzsvendégek voltunk.
Kocsiba raktak, máshogy nem volt megoldható a hazaszállításom. Kitettek a ház előtt, mire közöltem, hogy ismerős a környék :)) A kollégámnak meg – aki egy házzal arrébb lakik – elmagyaráztam, hogy ilyen későn ez a környék már nem teljesen biztonságos, úgyhogy menjen szépen haza... :D Volt a sarkon egy részeg, ott iddogált éppen. A kollégám meséli, hogy ez, amikor meglátta, hogy én már mennyire tántorgok, szemmel láthatóan elszégyellte magát lemaradása miatt, és nagy igyekezettel meg is húzta párszor az üveget :)) Hát ezt is megértük!! Még ha csak egy estére is, de Népszínház utcai példakép lettem! :DDD Ezek után valószínűleg pókember módban mentem végig a függőfolyosón, erősen a falnak lapulva, mert a kabátom tiszta vakolat volt másnap. Viszont legalább képes voltam felmérni a veszélyt, hogy kieshetek! :)) Reggel amúgy döbbenten tapasztaltam, hogy volt még annyi agyam, hogy befűtsek. "Kicsit" mondjuk leizzadtam, mert nem volt meg a pénztárcám, de szerencsére a melóhelyen hagytam, az asztalomon :)

Egyik délután meg a melóban koccintottunk az egyik kolléga házasságának alkalmából. Már akkor négyféle töményet pakoltam magamba, aztán útközben is bekaptam egy ötödik félét, de nem tudtam abbahagyni, folytattam a sort. Cimborámnál tett látogatásom végére asszem megdöntöttem az egy napon elfogyasztott különböző tömények számát alapul vevő rekordomat…!
Eredmény: emlékek sehol, de a barátnőm a telefonomon keresztül koordinált egy Attila nevű kedves járókelőt, aki úgy mutatkozott be neki, hogy "egy fehér ember vagyok a Népszínház utcából, csak ezért segítek", szóval neki ezúton is külön köszönöm, hogy nem kirabolva tértem észhez a járdán. A gatyám elszakadt, a pólóm is, a térdem lehorzsolva, mindenem koszos, a barátnőm anyja pedig az események további hömpölygése során látott részegen... És még én voltam a durcás, a meg nem értett... Pffffff.......... Néha tényleg nem tudom, hol a határ.

Ennek már megvan vagy négy éve, azóta csendesedtek a bulik, de azért még manapság is meg tudom lepni magam :) A Népszínház utcánál maradva: Az az öt év, amíg ott laktam, az egyik legtermékenyebb időszak volt berúgási sztorik szempontjából. Érdemes egyszer végigsétálni rajta, mielőtt az új stílusú, jobban mondva stílustalan homlokzatok kikezdik a hangulatát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.