Volt olyan nemegyszer, hogy az ittas hazamenetel és a vele járó egysíkú beszélgetés – „Te tényleg ettől érzed jól magad?” stb. – helyett inkább az előzetes pihengetést választottam. Nos, az egyik ilyen szundikálásból a restiben ébredtem fel, arra, hogy valaki ott matat mellettem. Sajnos nem voltam még elég józan ahhoz, hogy rutinellenőrzést végezzek s így rájöjjek: a kisebbségi úriember épp az imént fosztott meg a bankkártyámtól és a készpénzemtől, sőt, utána még vissza is tudta helyezni a tárcámat – erre ébredtem én fel. Nagyon kedvesnek tűnt, beszédbe elegyedett velem, próbálta kideríteni, hogy hogyan szokás manapság feltörni a bankkártyákat... Ezt a pofátlanságot!! :))) Hogy rohadna szanaszét… Aztán még el is akart hívni egy kis sétára, a sínek mentén, de az nekem kitérő lett volna, meg kezdtem gyanakodni, úgyhogy egyenesen hazamentem. Másnap látom, mi történt, és már tudom is, ki tette. Kártyaletiltás, aztán megyek a rendőrségre, felismerem a tettest a bűnügyi nyilvántartóból, de nincs se tanú, se bizonyíték. Hiába hozzák be később, tagad. Még szerencsésnek is kell éreznem magam, hogy nem tudott odébbcsalni a fickó, mert ott jött volna a cipő és egyéb ruházati, felszerelési tárgyaim elrablása, mint a fickó fő specialitása. Otthon meg volt egy sokkal kellemetlenebb beszélgetés, mint amit eredetileg el akartam kerülni…
Máskor meg a villamosmegállóban sikerült arra ébrednem, hogy egy cigányasszony mocorog mellettem, majd iszkol el sietve. Köpenye alá görnyedve, kendőjével keretezett, óvatos, alattomos arckifejezésével hátrálva pont olyan volt, mint a dolga végeztével távozó vérszívó denevér. Hiába azonban a szinte már mozivászonra kívánkozó jelenet, a szokásos kábaság és másnap miatt ismét későn eszmélek, jó pár perc múlva tűnik csak fel, hogy könnyebb vagyok egy mobillal.
Elaludni amúgy sem vagyonbiztosítás a BKV-n, egyszer sörözésből hazafelé, a hosszú villamosút hatására ürült ki a hozzáférhető zsebem, szerencsére a tárca a másik oldalon volt. Hasonlóan járt egy barátom, nála szabályos zsebmetszést hajtottak végre az oldalzsebén, miközben aludt.
Persze, mondhatná bárki, hogy megérdemeltem, meg a hozzám hasonlók is, nem kellett volna annyit inni… Ezzel csak az a baj, hogy amikor egy józan, ám fáradt cimborám szundított el a metrón, fényes nappal, arra kellett ébrednie, hogy az etnikumba tartozó kisgyerekek épp a hátizsákját rámolják kifelé. Sokan látták, de senki se szólt, még szerencse, hogy felriadt. Közöny és félelem, értem én, még ha szomorú is.
A tanulság viszont egyértelmű: Inkább menj haza, vagy ha ez tényleg elképzelhetetlen, akkor legalább rejtőzz el. Szülőhelyem városházának tömör beton korlátja mögé bekucorodva például egyaránt biztonságban lehettem az ismerősi tekintetek és a szorgos kezek elől is, ráadásul volt annyira kényelmetlen, hogy egy idő után felébredjek, és inkább hazakullogjak :)