Eléggé be voltam nyomva, mikor villamossal elindultam a Lyukba, valami metálkoncertre. A Petőfi hídtól startoltam, majd rögtön ezután arra eszméltem, hogy egy hegyen megyek felfelé a sötétben. Na, ilyen se volt még… Hol a faszba' vagyok???! Teljes para, miket csinálhattam közben, stb.. Aztán az egyre szélesebb utak módszerével találok valami helyet, ahol már utcai világítás is van! Gratulálgatok magamnak, de még nem teljes a siker, fogalmam sincs merre lehetek, és sehol senki. Szerencsére mégis találok egy nénit, akit illedelmes „Elnézést, elnézést, én csak annyit szeretnék”-ezéssel kísérve eléggé sarokba szorítok ahhoz, hogy kezdeti kísérletei ellenére ne tudjon elszaladni, így hát megadja a felvilágosítást, hogy én bizony budai házikók közé tévedtem, a villamos-végállomás meg arra van. Hopsza, tehát elaludhattam, és a végállomáson biztos letessékeltek, én meg az ébredés utáni, agy nélküli állapotban bele a vakvilágba. A rekonstruált történet megnyugtató, irány a buli. Jó sok utazás után sikerül bejutnom, de jegyet fizetni már nem tudok, állapítom meg keserűen. Valaki elitta a pénzem.. :) Mégis bemegyek ingyen, a hölgy nagyon rendes, beenged. Az előbbi kis párbeszéd során viszont rá kellett jönnöm, hogy rohad a nyelvem, a belem, és ez brutál leheletben nyilvánul meg. Egy igen csinos kislány jön oda hozzám, hogy beszélgessünk. Én nem merek. Aztán rájövök, hogy ha a hangos zenére hivatkozva a füle mellett elordítok a háta mögé, akkor nem fog elájulni. Ez így megy egy darabig, aztán megunom. Magyarázkodás helyett inkább lefekszek a földre aludni, s mire felébredtem, ravasz tervemnek megfelelően tényleg eltűnt a lány.
Legközelebb, amikor a következő koncira jöttem, kifizettem ennek az árát is. A pénztárosnő alig hitt a szemének :)

Cha-Cha-Cha Underground Café nagyobb térképen való megjelenítése