Na, ez is egy borzalmas történet…:) Vágjunk bele:
Munkatársaim kitalálták, hogy oda el kéne menni. Jó, jó, de én csak késve tudok majd érkezni, ráadásul másnaposan. Sebaj, jó lesz az. Rendben, megyek, és már a buszon sörözésbe fogtam, hogy egy kicsit jobban legyek, mert elég ramatyul néztem ki. A még+már bennem keringő alkoholtól csendesen röhögcséltem a többi emberen, sejtettem, hogy ők is oda tartanak – várbusz, ugye. Mindenki kiöltözve, úristen… Kik közé keveredtem?! Odafent meglátom a sort, katasztrofálisan hosszú. Úgy teszek, mintha ismerném a nálam sokkal előbbre álló családot. A mögöttem állóknak nincs kedvük/derogál ellenkezni, így hát gyorsan bejutok, és a szemem elé táruló látványtól nagyon boldog vagyok. Elkezdem a felhozatal magamba pakolását. Iszok itt is, iszok ott is. Vidáman cigizgetek, ami nálam hatásfokozó az alkohol vonatkozásában. Kollégák sehol, így hát felhívom egyik cimborámat, jöjjön ki ő is. Ez volt aznap az első és utolsó értékelhető cselekedetem. Amíg meg nem érkezik, tovább nyomom befelé a birsalma ízű tokajikat és egyebeket. Mikor megjön, én már kezdek komolyan bebaszni, mindenféle belépő nélkül becipelem a kapun. Jelenlévők: a felsőbb társadalmi osztályok, meg mi ketten. Megkóstolom a BB egyik borát, a többihez képest fudeszar, pedig a legjobbjukat kértem. Ezek után társalgás helyett minden más pultnál lehordom a BB-t. Aztán találok egy solymászt, madarán kicsi sapesz. Nem lát. Gondolom megfogom a tollát, de időben leállítanak, hogy akkor szétszedi a kezemet. De hát sapka van rajta! „De te is tudod csukott szemmel is, hol a segged!!” Milyen igaz! Állapotomra való tekintettel úgy próbálnak leszerelni, hogy tessék, ez az üveg ér kétszázat, váltsd vissza. Megtetszik, nem váltom. Most már nagyon bebasztam. Az egyik idős termelővel beszélgetve felajánlom neki a bizalmasabb viszonyt: Figyelj bazmeg, tegeződjünk má'!!! Elfogadja, bár nem olyan lelkes. Filmszakadás! Villanások:
Cigizek, de minduntalan kiesik a kezemből. Őrarkangyalom óvatosan megjegyzi, hogy ez égi jel, nem kell nekem az a cigi. Oké. Behajítom az öltönyösök közé, kedves barátom oda se mer nézni.
Ülve alszok egy széken a Royal tokaji pultnál, a cimbora kelteget, a számból meg földig lóg a nyál. Különféle emberek és a standos néni nézegetnek, mikor végre kinyitom a szemem. Nagyon szarul nézek ki.
Hányok a várfalon hasalva. Ámuló, kiöltözött járókelők. Szegény várfal, ugyanezt megkapta tőlem aznap még egyszer.
Mindezek után megmentőm megpróbál hazavinni, mert már teljesen kezelhetetlen vagyok. Próbáljuk a buszt, de valszeg már nem jár. Már én se, úgyhogy Mankóember egy lámpaoszlop köré csavar, maradjak ott, amíg ki nem találja a következő lépést. A lábaim hihetetlen reszketegek és folyton rogyadoznak, kapaszkodni se tudok túlzottan. Az eredmény kevéssé erotikus, viszont folyamatos oszloptánc, de hát nem is sztriptíztáncos vagyok, csupán kő részeg. A járókelők nem irigylik cimborámat, ő se magát. Megpróbál taxit fogni, instruál, hogy semmi dolgom, csak üljek be és kussoljak. Oké, menni fog. Taxi jön, megcélzom az ajtót, de nagyon nem megy a koordináció, lendületből felhasalok a motorháztetőre. Mr. Ataxi nem szeret. Pesztrám kínban van. Próbál észhez téríteni. Elváltoztatott hangon hív ugyanattól a társaságtól egy másik taxit. Most bejön. Beesek a kocsiba, elalszok, másnap a srácnál ébredek, és kb. semmi sem rémlik. Hát igen, „Yesterday, all my troubles seems so far away”. A srác röhög, mint állat, hogy ekkora botrányra hogyhogy nem emlékszem, és elmeséli, mi volt. Lassan kezdenek beugrani a dolgok, rettentően szégyellem magam, de azért jót röhögünk.
Valószínűleg ez nem a teljes eseménysor, csak ami közösen eszünkbe jutott belőle.