Ó, hát ez jó tufa sztori lesz…:
Sziget, az, amiről már meséltem, hogy alig tudtak hazavinni. Szóval bátyám első nap kezd kikészülni, hányni szeretne, de nem megy neki. Kitalálom - már én se vagyok teljesen jól -, hogy ne feszítse meg a hasizmát, én meg jól gyomorszájon vágom, és akkor majd hány. Három próba után már teljesen kivan, de hányni, azt nem. Már a szomszédok szólnak, hogy hagyjuk abba, mert rossz nézni. Na jó. Inkább megmosdatom szegény bratyit, aztán megyünk inni. Összetalálkozunk egy rendőr gyerekkel, aki mindenféle érdekeset mesél és megpróbálja lenyúlni egy detoxos kezéről a heti karszalagot – „Neki már úgyse kell!” -, miközben a mentősök ott donganak szerencsétlen körül. Nem megy neki. Akkor viszont törjük szét a féllityós, üres pálinkásüveget! Felállunk a hosszúasztal (pad) tetejére, és talpast ugrunk a hosszúszekre (szintén pad), aminek a lába alá az üveget tettük. Felborulunk, meg mások sörei is ugranak egy jó fröccsenőset. Nem örülnek. Na jó, akkor falhozvágom. Az első falhoz, amit meglátok, hiába sok az ember, ez nem jut már el a tudatomig. Néznek is döbbenten vagy ketten, akiknek nem sokkal az orra előtt száll el. Kedélyesen elmagyarázom, hogy az üveg a lényeg, nem ők. A megbocsátás csak részleges, ha jól érzem. A „fal” fából van, így nem tört el a butélia, de most már megérdemli, hogy éljen. Úgyhogy ássuk el! Elássuk. Akkor viszont szítsunk pogót! Nemsokára vagyunk már vagy tízen, akik csinálják a port a többiek sörébe, ahelyett, hogy erőt gyűjtenének estére. Na, itt is végeztem, buli!!
Katt.
Reggel egy padon ébredek vigyázzállásban, bratyi szendvicset hoz, mert látja, erős másnap van. Egy lány jön, köszön, próbál beszélgetni. Ránézek, aztán vissza a szendvicshez, bambulok magam elé, meg rágok, nem igazán értem a helyzetet, még nem igazán vagyok észnél. Kivárja a szendvics végét, de ekkor előveszem a következőt, erre már odébbál. Bátyám közli, hogy ez a lány szerinte bizony dugni szeretett volna. Basszameg, az könnyen lehet, de már késő :)