18 éves koromban kezdtem el megismerkedni az alkohollal, és az évek során sok maradandó élményre tettem szert a segítségével. Jó párszor durrantottam szét az agyamat, gyakran elég durva módon, és úgy döntöttem, minden tizedik kocsmaismertető után jöjjön egy emlékezetesebb, első kézből származó történet. Reményeim szerint nevettek majd egy-két jóízűt, no meg az is kiderül, mire kell vigyázni, ha iszik az ember. Hát akkor jöjjön is az 1. epizód:

Történt egyszer, hogy iszonyatosan bebasztam a bátyámékkal. Akkor jöttünk el, amikor egy lányon megfigyeltem, hogy a feje puzzle-szerű darabokból áll és ezek a darabok ide-oda csúszkálnak, néha letakarják egymást, és így hiányzik a lány szeme, orra, esetleg a szája - érdekes látvány volt. Szóval tényleg ideje volt otthagyni a bulit. A szüleim már ágyban voltak, mire hazaértünk. Aznap este névnapozni voltak, durmoltak mélyen a fejenkénti max két sörtől. Szerencsére.
Először ugyanis arra ébredtem, hogy teleokádtam az ágyat. Hát ez remek, de most mi lesz? Még jó, hogy a lényeg a lepedőre ment, úgyhogy pizsama plusz papucs kombóban elindultam a városba közkutat keresni, ahol kimoshatom. Volt is egy a buszpályaudvaron, s minden akkor még ébren lévő megrökönyödésére klasszikus víznyerő pozíciót vettem föl - azaz fél lábra álltam, a másikkal meg lenyomtam a kút karját -, és mosni kezdtem a lepedőt. Eltartott egy darabig, de meg is volt az eredmény. Mehetünk haza! Csak hát útközben tántorgásból repülésre váltva elzúgtam, és az útszéli fűben lassultam le, tiszta zöld lett a lepedő. Hát ez így nem fog menni, a fű makacs nyomokat hagy, másik kell. Hazaérés után kommandós módba kapcsolatam, fogtam a kislámpát, és halkan, négykézláb közelítettem a szülői ágy mellett lévő ágyneműs szekrényhez. Apám forgolódott az ágyban, közben elszabadult egy diszkrét puki, amivel majdnem lebuktatott, mert alig bírtam megállni, hogy felvinnyogjak a röhögéstől. Kis idő múlva összeszedtem magam, és sikeresen végrehajtottam a lepedőrablást, a visszavonulás szintén gond nélkül történt. Megnyugodva aludtam tovább, de egyszer csak kipenderít az ágyból a tudat, hogy jaj, nekem hánynom kell! Még kijutottam a lakásajtón, le az elsőről a földszintre, és egy jó nagy hányást eresztettem az előtérbe, de már csak vizet, amivel a kútnál teleittam magam. Majd valaki felmossa, gondolom, ezzel most tényleg képtelen lennék megbirkózni. Visszamenni is bátorság kell, mi van, ha felébredtek pánikszerű menekülésemre. De nem. Hát akkor most már tényleg alvás! Amikor is jaj, megint hányni kell!! Ekkorra már kezd komolyan elegem lenni magamból. Futás, de már csak az erkélyig jutok, onnan okádom ki a vizet, de nem ám halkan, hanem változatos fuldokolások, köhögések és krákogások közepette, ahogy kell. Várom, hogy a róka után dobjon apám, de nem, erre se keltek fel. Hihetetlen.
"Reggelre" - kb. dél - teljesen kimerültem, anyám látja állapotom, kérésemre egy kis almalével kínál. Forma 1-et néznek, gyorsasági szakasz, így a kocsik sivítása elnyomja hányásom hangjait, ugyanis az előszobában térdepelve – már csak eddig jutottam - hányok be a wc-ajtón, a - szerencsére le nem hajtott tetejű - kagylóba.
Senki sem vesz észre semmit... Kezdek hinni a gondviselésben.
Slusszpoén: Viszem mosatni a kipurcant lepedőt, a Patyolatos mami belenéz a szatyorba:
-Hát én ezt ki nem mosom 80-ért!! Mit csinált vele??
-Belehánytam.
-Hát akkor... Akkor 100!!
-Rendben!!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.