15. epizód: Én is hazatérek…

Aztán persze a szüleim előtt is világossá vált néhány kirívó eset után, hogy miféle sportot űzök. Pl. jövünk a Szigetről hazafelé bratyival, engem már a Népstadra is egy idegen segítségével tudtak csak kivinni. Minden mozgó autóba bele akartam rúgni a járdáról, de erre kettőjük között csüngve esélyem se lehetett, inkább csak amolyan értelmetlen-ártalmatlan rosszalkodás volt, amivel elodázni próbáltam az indulást. Aztán lehugyoztam a buszmegállóban egy áramdobozt, szerencsére nem kaptam a delejből – bár szó se róla, kijárt volna valami retorzió… Na, feltesznek a buszra, de mire megérkezünk a bázisvárosba, talán még mintha részegebb is lennék, mint amikor elindultunk. Hiába, a napsütés és a tömény veszélyes kombó. Én így nem merek hazamenni, Bátyó, várjunk még egy kicsit! Aztán negyed óra alvás múlva előjövök a nagy ötlettel: menjünk vissza Pestre és onnan megint vissza ide, addigra jól leszek. Bátyám erre otthagy az állomáson, én meg ismét elalszok. Apámmal jönnek értem, beszélek össze-vissza, apám szóvá is teszi, hogy nyugodtan befoghatnám a számat, úgyse tudom, mi jön ki rajta. Mire én részeg hevülettel: "Dehogynem, most tudom csak igazán!!!" :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.