„Ilyen a mesébe’ sincsen!!” – reagált egyik ismerősöm röhögve, de higgyétek el, a saját szememmel láttam:
Estefelé történt, mozgólőpcsőn ereszkedtem a Blaha Lujza tér alá. Már túl voltam az út kétharmadán, mikor a felfelé tartó lépcsőn magára vonta figyelmemet egy meglehetősen ittasnak tűnő, meredt tekintetű egyén – a történet főszereplője. A körülmények ellene voltak, senki sem állt előtte, de mögötte se, tőlem egy harmadik lépcsősor választotta el, egyensúlya pedig épp ebben az első látásra nem túl veszélyes, valójában mégis kiszolgáltatott helyzetben hagyta cserben. Hanyattesett. Ez már önmagában sem jelentéktelen semmiség – gondoljunk csak a lépcsőfokok éles, recés peremére –, de a lendület nem hagyta el a valóban tehetetlen testet. Ezt a korlát fölött látható, körpályát leíró lábak tették valószínűvé, viszont az ezután feltűnő, változatlanul üres tekintetű arc, és az ernyedt, de a centrifugális erőtől mégis a fej fölé nyúló kezek már nem hagytak kétséget felőle: emberünk pályára állt. Kerek szemekkel közeledtem a jelenséghez. A lefelé gurulás sebessége megegyezett a lépcsőével, csak az irányok voltak ellentétesek, így a szenvedő alany gyakorlatilag egy helyben forgott, mintha ő lenne a lépcsőt hajtó biomechanikus fogaskerék. Esélye sem volt arra, hogy leérjen, mozgása állandósult. Senki sincs, aki megnyomhatná a vészleállító gombok egyikét, senki sincs, akibe beleütközve megállhatna. Nevetés helyett valami hümmentős szusszantást húzott ki belőlem ez az abszurd tragikomikum. Aztán megtört a révület, valaki odaért és kikapcsolta a lépcsőt. Leértünk, ő kicsit vérzett, de úgy tűnt, nem esett komolyabb baja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.