55. epizód: Egy eseménydús nap krónikája

Harmadik végén osztálykiruccanás a környékre, tanárok nélkül. Jóformán akkor kezdtem csak el az ivást, harmatos kis kezdő voltam én. Látszik is, hogy még egyáltalán nem tudtam kezelni a hatásait:
Vettünk ketten 3 kétdekás Marine dry gint, hiába figyelmeztetett az eladó, hogy ettől úgy fogunk kinézni, mint „az albán szamár”. Nem hittünk neki, pedig… Már kifelé úton elkezdtem berúgni, mire kiértünk, már jól voltam, utána meg volt időm, hogy súlyosan bebasszak. Mászkáltam a fennsíki tó körül, párszor körbeténferegtem, így a lábam csupa sár és posvány lett. Ki akartam hát mosni fehér sportcipőmet, úgy, hogy cipőstül lóbáltam a vízben a lábamat, csakhogy így felkevertem az iszapot. Nem lett patyolat… Volt pogó is, ebből kb. egy órát álltam négykézláb, mert nem tudtam együtt dűlöngélni a többiekkel. Persze ezt is csak mesélik, erről sem tudok.
Azért igyekeztem ennyire az ivással, hogy még ki is tudjak józanodni, ugyanis pár óra múlva esedékes volt egy néptánc fellépésem. Vissza kellett mennem tehát a városba. A többiek kimosták a cuccaimat, hogy ne én legyek a fő produkció az utcán. Felkeltenek, elindulok haza, de nem tudok egyenesen járni. Asszem, eltaknyoltam párszor. Alig jutottam el a buszvégállomásig, ahol végre leültem várni a buszt. Egyik osztálytársnőm utánam jött, s mikor felnéztem, és megláttam a masnikat a farmerja hátuljának alján, már tudtam, hogy ki az. Nem is néztem bokánál feljebb, simán elokádtam magam, ez a lány ugyanis olyan ronda, hogy még józanul is kiráz tőle a hideg. Na mindegy, felszállok a buszra, próbálok jegyet lyukasztani. Nem találom, pedig volt. Szidom is a sofőrt, hogy nincs meg a jegyem!! Szerencsére látja ő, mi van velem, nem sértődik meg, és nagyon rendes, mondja, hogy jó lesz készpénz is. Oké. Hát az sincs, pedig volt még pénz nálam, a rohadt életbe!! Ott ordítoztam a buszon… Kimosták a gatyám, gondolom, előtte kiszedtek belőle mindent, én meg nem pakoltam vissza. Sebaj, mondja a sokat próbált sofőr, üljek hátra, nem lesz baj. Nem ülök! :)) Letelepedtem mellé, előre. Még az ellenőrt is megdumálta volna a kedvemért. Nemhiába, valószínűleg ő is volt fiatal, és még csak el se felejtette.
A városban alig bírok menni. Reménykedem, hogy nem látnak ismerősök, főleg olyanok nem, akik anyámékkal is össze szoktak futni. Oké, elérek a táncházig. Ott már méterekről látják, hogy baj van. Van, aki kérdezget, hogyan vagyok képes ennyit inni, van, akit inkább az okok érdekelnek, és lelki bánatra gyanakszik. Én próbálom bizonygatni, hogy nincsenek lélektani problémáim, mindössze megittam néhány felest. Nehezen megy a magyarázkodás, mert mint gyorsan kiderül, nem bírok igazándiból beszélni se. Ha a táncházvezető időnként kételkedésének adott hangot a fogyasztott ital mennyiségével kapcsolatban, csak annyit mondtam határozottan: Lufaszt!!! :)
Volt még némi idő, de csak félig sikerült kijózanítaniuk az előadás kezdetéig, pedig én is mindent megpróbáltam. Víz, arcmosás, friss levegő, kaja… mindez kevésnek bizonyult. Végig az eget bámultam a fellépés alatt, máshogy nem bírtam magam koordinálni, úgy meg szerencsére igen. Csodálkoztak is a többiek a nézőtéren, akik eljöttek megnézni, hogy hogyan sikerült egyáltalán átöltözni, nemhogy táncolni :)
Szóval megúsztam… majdnem. Ugyanis az egész a hazaindulásomig fényképekkel van dokumentálva… Anyám megtalálta a köteget egy évvel később, jön is, hogy hát ez kisfiam micsoda?! Én meg elmenekültem azzal, hogy régen történt, nem akarok róla beszélni! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.