68. epizód: Elvan a gyerek, ha játszik

Egyébként a korábban említett, villamossínek közti elzúgásról első kézből annyit, hogy nekem is sikerült bemutatnom egy ilyet a fagyott havon: a hasassal sikeresen le is gyalultam jobb orcám egy részét. Öröm ilyenkor másnap emberek közé menni… :)
Van azonban, hogy nem az ellehetetlenített koordináció, hanem az eltévedt tudat okoz fejsérüléseket. Ha az embernek épp semmi baja, akkor hajlamos csinálni magának. Ékes bizonyítéka ennek a fejelős játék. Hogy mikor játszottuk először, és hogy melyikünk is találta ki, ez némileg homályos, de erős a tippem, hogy nem én voltam az értelmi szerző, viszont rám jellemző módon rögtön belelkesedtem. Talán azon a Regében töltött estén történt ilyesmi először. Már kezdtem azt hinni, hogy berúgtam, mert megpillantottam egy vígan beszélgető és söröző, kék overálos és micisapkás néger melóst. Azóta se volt részem ilyen látványban, és bár tény, hogy nem a szemem káprázott, eléggé elbizonytalanodtam. Ez persze csak egy lényegtelen előzmény, de hozzátartozik ahhoz a hangulathoz. Szóval aztán vagy szóba került a pofa-pacsi nevű játék, vagy nem, de kigyakoroltuk annak egyfajta változatát. Mi nem felváltva adtuk egymásnak az egyre erősebb pofonokat, hanem beszámolásra összefejeltünk, majd csillagokat látva, hunyorogva, homlokot ráncolva röhögünk egymáson és saját magunkon. Ez a verzió akkor is egyre fájdalmasabb, ha nem erősít bele az ember, ugyanis a friss púpra újfent ráfejelni igazán fejedelmi élmény. Persze lehet ügyeskedni a fejelési pont változtatásával, de ez se sokáig segít, aki pedig nem adja bele rendesen a lendületet, az gyengének minősül. A játék azonnali következménye, hogy a körülötted lévő emberek minimum hülyének néznek, a másnap reggeli pedig, hogy lehet tapogatni az újonnan kialakult koponyadomborzati viszonyokat. Talán mondanom se kell, ezek az előrengések bizony megdobják a szokásos másnapos fejfájást is. Gyakorta elhatároztam, hogy nem játszom többé ilyet, de aztán megint bebasztunk és szétfejeltük egymást.
Ha a természetben ittunk, másféle játékaink voltak. A birkózás, aminek a lényege az ellenfél két vállra fektetése, meg a sokszemélyes kicsi a rakás. Az előbbitől egész jól ki lehet fáradni és józanodni, az utóbbitól pedig, ha alulra kerülsz, csak azért nem hánysz, mert azzal vagy épp elfoglalva, hogy meg ne fulladj.
Néha játszottunk persze hagyományosabb kocsmai játékokat is, mint pl. Részegedj okosan, vagy ott van még a nyeletpóker, de azért ami igazán mély nyomokat hagyott bennem, az mégiscsak a Fejelős :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.