71. epizód: Tudok egy utat az erdőn keresztül…

Na, most ehhez a régi történethez van kedvem, úgyhogy elmesélem, hogyan kell igazán emlékezetessé inni egy ünnepet. Mert a húsvét szerepelt már egyszer az epizódok között, de az iszákos nem tanul. Ismét beáll a rozzant fal alá, hátha megint a fejére esik a tégla, és tényleg! Ha nem is ugyanaz, nehogy unalmas legyen.
Tehát a helyszín és az alkalom ugyanaz, és a program sem változik: a kötelező jelenések után összegyűlik a csapat és megy az ivászat. Eddig nincs is baj, de egyikünk jó messze lakott, úgyhogy kitaláltuk, irány az erdő! Igyunk még ott, és én majd hazakísérem, mert ismerem az utat, így érdekesebb lesz, mint az utcán sétálva. Hát az is lett...
Bekerült a szervezetbe plusz egy üveg bor meg sörök, így egy helyen rossz felé fordultunk. Pedig mindketten ismerjük a erdőt, csak már kiválóan be voltunk rúgva. Így kezdődött az éjszakai tortúra. Elkeveredtünk a sötétben, de nagyon, és a végén kikötöttünk egy olyan tüskerengetegben, hogy lépni alig tudtunk. Egyfolytában a tüskés indák leimádkozásával vesződtünk, egyre fogyó türelemmel, egyre kevésbé óvatosan.... Cimborámat még az egyik cipőjétől is megfosztották a vádlimagasságig egymásra rétegződött töviskígyók. Remek foglalatosság volt a mobilok fényénél keresgélni – ő fél lábon ugrálva –, de végül meglett. Meneteltünk sárban is, méghozzá jó sokat: Reggel 5-re sikerült kikeveredtünk az erdőből, mikor is konstatáltam, hogy az édes-kedves háromnegyedes bőrkabátom rojtosra szakadt, javíthatatlanul tönkrement. Aztán otthon rájöttem, hogy a késemet se találom – azzal vágtunk magunknak botot. Meg hogy a képem is szét van kissé karcolászva, így kénytelen voltam anyám sminkcuccaihoz nyúlni, hogy a hétfői családi összejövetelen ne én legyek a fő téma. Gatya és bakancsmosás még "frissiben", míg fel nem kelnek: a csap lefolyójából marokszám szedtem ki a sarat. A lábam csupa seb – hosszúgatya fel –, a kezemet meg igyekeztem a későbbiekben úgy tartani, hogy ne vegyék észre a piros vonalakat. Még a hasam is kapott a tüskecsíkokból.
Szerencsére hétfőn jó idő volt, úgyhogy anyámék nem kérdezték, elfelé menet miért nincs rajtam a kabát... Majd "ellopják" valahol, gondoltam, ugyanis nincs bátorságom tovább árnyalni a szüleimben rólam élő képet. (Aztán inkább csináltattam a mintájára egy jobbat.)
Végül is, a szemem világa megmaradt – az arcom kinézete alapján ez is beleszámít az éjszaka mérlegébe -, és maradandó sebeim se keletkeztek. No meg egy életre szóló élménnyel lettem "gazdagabb": A kés előkerült valahogy – de később ellopták, amikor elpilledtem a villamoson egy buli után –, szóval csak a kiba drága kabát árát buktam azon az éjszakán…
Manapság már nem történnek velem ilyenek, de úgy veszem észre, hogy a húsvét úgy, ahogy van, elvesztette a báját. Gyerekkoromban, ha mentünk locsolkodni a nagymamámékhoz, és útközben áthajtottunk Kisterenyén, jobbra-balra részegeket láttunk, és nem csak egyszerű dülöngélőket, hanem egy-két igazi offroad bajnokot is, az árokból kikandikálva vagy épp beleesőben. Nemrég szintén a nemzeti agycsuszamlás napján gurultunk át azon a falun, és alig egy-két bizonytalanabb léptű versenyző volt látható. Ez persze valójában pozitív változás, de attól még tény, hogy ez már nem a régi zombifarsang.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.