10. anekdota: Hélium

Nemrég sétáltam egyet a nyolckerben, megnézni a régi helyszíneket, a tízemeletest, amiben az egyetemi évek alatt laktam, az ótvaros utcarészeket, meg a néhol hangulatosan ódon falakat. Sokat lehetne mesélni erről a környékről, de legyen a téma most a lufi.
Vidékről költöztem Budapestre, és bomber + bakancs + felnyírt haj kombinációban sikerült beköltöznöm a gettó közepére. (Hát igen, akkoriban azért másképp láttam a világot, és az is engem.) Estére megbeszéltük a cimborákkal, hogy a koleszban kezdjük az ivászatot, én meg fel akartam dobni a hangulatot némi héliumhangú ökörködéssel, úgyhogy elmentem az állatkert elé. A lufiárustól megtudtam, hogy a hélium nem túl veszélyes, mindössze minden ezredik embernél mutatkozik tüdőembólia. Nem tudom, mi igaz ebből, de ezrelékes eshetőségektől nem fosik az ember, szóval vettem egy szép, kék lufit. Fogtam a madzagját és az átszállások között így sétáltam az utcán. Gyorsan kiderült, hogy az embereknek a marcona külső + égszínkék lufi kombó nagyon is bejön, egy ember a kávéház teraszán például majdnem leesett a székről a röhögéstől, miközben a haverja is csak annyit tudott kinyögni vihogástól fulladozva, hogy „Nagyon jól csinálod!” Innentől már rájátszottam a dologra, vasvilla tekintet, lehajtott fej, kb. mint a terminátor kettő, csak ugye egy lengedező kék lufival – nagyon gonosz voltam :D Egész utcahossznyi embert sikerült jókedvre derítenem vagy elképesztenem a Múzeum körúton, aztán lassan hazabattyogtam, megúnva a bohóckodást.
A Leonardo utcába már erős szürkületben érkeztem. Egyszer csak elémugrik egy cigánygyerek, hogy adjam oda a lufimat! „Dehogy adom!” Erre előugrott a két bátyja, és az egyik elkezdte kitépni a kezemből a madzagot, de a műanyag zsinór eltépéséhez emberfeletti erő kellett volna, úgyhogy erőlködés közben inkább odasisteregte, hogy ad érte egy huszast. „Nekem kétszázba’ volt!” – felkiáltással kitéptem a kezéből a madzagot, és gyorsan a ház kapuja felé hátráltam/futóléptem. Egészen abszurd jelenet volt, mindez ráadásul egy szaros lufi miatt. Elmenőben közölték velem, hogy reggelre halott vagyok, ami bevallom, nem kicsit nyugtalanított, ugyanis a bulira el akartam menni, ahhoz meg elő kellett jönnöm az emeletesből… Megkajáltam, és kisütöttem, hogy meghátrálni nem szabad, mert különben megesznek ebben a kerületben, pedig eddig sikeresen kitartottam. Úgyhogy felcsatoltam az oldalamra méretes vadásztőrömet, félig kihúzva a pengét, hogy lássák, megvédem ám a lufit, ha kell… Hát, nekik volt több eszük, nekem meg kiba nagy szerencsém, mert látva eltökélt ábrázatomat és a kést, meg a harckészültség miatt rövid pórázra tekert lufit, hozzám se szóltak odalent, én meg túl voltam a három legkeményebb nyolckeri élményem egyikén. (Kész elmebaj ez a történet, ahogy így leírom :) Bazz…)
A lufilovag ezek után sikeresen demonstrálta a hélium hatásait a koleszban, és persze jól berúgtunk. Megtetszett amúgy a lufihang, egyszer egy számítástechnikai kiállításon is beálltam a lufiért rimánkodó gyerekek közé, az osztogató ember a sok kis kéz között megpillantotta az enyémet is, feltekintett, én meg próbáltam ilyen gyermekien ártatlan, kérve-kérő arckifejezést magamra ölteni. Ez szintén jól passzolhatott a külsőmhöz az emberke arcából ítélve, aki inkább adott egy lufit ennek az idiótának, csak hogy szabaduljon tőle :) Meg az esküvőket is fel lehet dobni a dekorációs lufik elhápogásával.
Azt hiszem, ennek a történetnek túl sok tanulsága van, szóval vonjátok le magatoknak, amelyik tetszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.