Na, ez egy rendhagyó bevezetőjű történet lesz. Az a helyzet, hogy van egy ismerősöm, jófej srác – egyben kisgyerekes apuka –, akinek csontvelő-, azaz őssejtdonorra van szüksége. A rokonságban nem találtak, a nemzetközi donor-adatbázisokból se jött még senki, következnek hát a barátok és ismerősök. Mivel amúgy is rendszeres véradó vagyok, eggyel több vagy kevesebb alkalom nem számít, meg a véradás amúgy se egy vészes dolog. Szóval bekerültem a nemzetközi donor-adatbázisba, és ha szükség lesz rám egyszer, aminek kicsi az esélye, akkor se műtét útján adom majd az ősanyagot, hanem egy vérvételszerű, egyszerű módszerrel. Ugyanis ma már műtéti kockázat és időkiesés nélkül is megoldható ez. Egy hét múlva elkérem majd a HLA-tipizálás eredményét, amiből kiderül, hogy kompatibilis vagyok-e Gergő csontvelőjével. Ha igen, aminek amúgy kicsi az esélye, akkor hurrá, de ha nem, akkor se visszakozom, más számára is lehetek főnyeremény :) Mint egy alvó terrorista sejt, akinél egyszer csak szól a telefon, hogy itt az idő :) A donorság persze anonim, és nem szabhatod meg, ki kapja majd a sejtjeidet, de az időpontokból azért lehet következtetni.
Szerintem a véradás és az őssejtdonorság egyben a hazáért való vérhullatásnak talán épp a legjobb módja.. Szóval aki vállalkozik az efféle nem túl körülményes, mégis hatalmas segítségre, az nemcsak emberségből, de helyesen értelmezett hazafiságból is kap egy 5-öst. Ráadásul, ha bemutatja nekem a friss HLA-tipizálási papírját, akkor még el is viszem járőrözni! :)
Adni jó, kapni meg élet-halál kérdése, úgyhogy aki tud, kérem, segítsen!

És akkor a rövidke történet:
Egy nyári szünetben, még jócskán diákéveim alatt abba a kellemetlen helyzetbe jutottam pár napra, hogy ittam volna, csakhogy nem volt miből. Épp meg volt hirdetve, mentem hát vért adni. Volt előtte vizeletvizsgálat, adják is az előttem állónak a poharat, és mutatják, hogy ha majd végez, hova tegye. Be is ment munkásemberünk a WC-be. Egy idő után hozza nagy óvatosan a csurigpisált pohárkát, és ahogy leteszi, ki is lötyög egy kevés a pultra. A nővérke csak nézi, aztán hozzám fordul, a kezembe adja a poharat, és szuggesztív tekintettel, nyomatékosan hangsúlyozza: „Nem kell teli!” :D
A kapott élelmiszerjeggyel leballagtam a közeli kisközértbe, és vettem egy olcsó kétdekást, ennyire futotta. A pénztáros néni mindent értő rezignáltsággal tűzte a bónt a többi fölé, gondolom, nemcsak én váltottam alkoholra aznap a véremet…
Azután meg fogadalomból adtam vért évekig („Ha átmegyek ezen a vizsgán…”, „Ha meglesz a ZH…” stb.), és akkor bizony még sört is adtak utána. Manapság már nem kellenek hozzá okok. Azaz… ha mégis van egy nagy mérleg az út végén, legyen már valami a „Jó cselekedetek” serpenyőben is :)