Iszunk a már emlegetett koleszban, nem is tartoztam oda, másik egyetem, meg volt albim is, mégis mindig ott lógtam. Szóval iszunk, szól a zene, érkezik a menetrend szerinti kifekvés, de nem is ez a lényeg. Másnap ZH-m volt, csak hát részeg álmom miatt lekéstem róla. Ébredni viszont már úgy ébredtem, mintha acélrugó dolgozna odabenn, s felülésbe rándulva ordítottam: „Úristen, nem mentem be ZH-t írni!!!” Mindenki röhög, ilyen kakasszót ritkán hall az ember, én meg kapkodva öltözök és rohanvást távozom, irány a villamosmegálló.
Berontok a gépterembe. Már a felénél tartanak, mindenki rám néz, látszik, hogy még mindig be vagyok állva. A nagy sietségtől lihegek, így az egyik gyerek diszkréten jelzi, hogy piaszagom is van. A tanárnő döbbenetesen megértő: „Ülj le, pihend ki magad, majd a következő csoporttal megírod.” Kezdek megnyugodni, nincs semmi baj, csakhogy kettőt látok, és így nehéz lesz bármit is alkotni. Próbálkozom, de nem megy. Erőlködök, semmi. Már kezdenék kétségbe esni, de végül negyed óra koncentrálással csak összehúztam a fókuszt – egyáltalán nem túlzok, tényleg tartott ennyi ideig. Bravó! Kár, hogy nem igazán készültem, és nem is vagyok éppenséggel feltalálói elmeállapotban. Egyik csoporttársam az előző turnusból viszont direkt nekem bennhagyja a gépben a megoldást, meg a tanárnő is kimegy öt percre, úgyhogy egy kis szóbeli gyorstalpalás után már képes vagyok hozni a szükséges és elégséges minimumot.
Agy nélkül is csodákra vagy képes, ha többen is rajtad mutatják be az aznapi jócselekedetüket :)