Hát igen. Ezzel a hétfővel beköszöntött az ősz, jön majd némi mélabú, némi must és bor, esők és gyönyörű, változatos színek a fák lombozatán…
Aztán lehullanak a levelek. Régen, amikor a nyolckerben laktam albérletben – pár méterre a Roncsfilm helyszíneitől –, gyakorta tettem esti, éjszakai sétákat a nedvesen csillogó utcákon, sokszor esőben. Megfogott az a ború, mint ahogy megfog ma is, de már nem ott lakom, úgyhogy a következőkben leírtaknak sincs túl nagy esélyük megismétlődni:
Mentem az esőtől fekete utcán, átélve ezt a szívemnek kedves hangulatot, de elrévülő gondolataim mellett azért őrt állt elmém éberebb része, ami figyelt a szembe jövő gyanús alakokra, nem hagyta, hogy autók elé lépjek, és annak is tudatában volt, hogy ez itt a nyolcker, ahol az utca tele van kutyaszarral. Szóval figyeltem én, hogy nehogy aknára lépjek, de pár pillanatra sikerült elkalandoznia a figyelmemnek, és pont, amikor felnéztem, éreztem meg, hogy valami puhába léptem. Nem álltam meg, lépek tovább, nézem, mi volt az, mekkora stb., és már épp fordultam vissza megnyugodva, hogy csak egy szarrá ázott őszi levélcsomó, de mégse szar, mikor érzem, hogy hoppá, meggondolatlan vakrepülésem meghozta gyümölcsét, mert most végre igazi kakkantyúba léptem.. Kicselezett a rohadék :)
Egyébként a nyóckerbe’ az volt még a jó, hogy amikor a téli jégkásapáncél felolvadt, cserébe leülepedett az utcára az egész téli kutyagumitermés, ami a fagyott rétegek közé felhalmozódott a tél folyamán. Ez gyakran igen változatos útvonalakra kényszerített az egyenes helyett, nem is tudtam akkoriban máshogy menni az utcán, csak úgy, hogy szigorúan a lábam elé néztem, nehogy belelépjek valamibe. Rendesen időbe telt, hogy leszokjak erről, miután elköltöztem.