Gimi eleje, szüleim elutaztak pár napra, mi meg bátyóval kiélhettük magunkat, hogy nincs felügyelet. Gondoltam, irány az erdő, szeretek ott egyedül bóklászni, megnézem a sziklát. Az elülső, ismert részen felmásztam egy darabig, de ott észrevettem egy kis csapást, ami körbe vitt, a szikla hátoldala felé. Arra még nem voltam, elindultam rajta. A csapás egyre vékonyodott, majd egy jó mély sziklarepedésnél el is tűnt – gondolom, a normálisabbja visszafordul ott. Én viszont nem sokat gondolkodtam, ha már addig elmentem, átugrottam. Nem volt széles, mondjuk egy méter lehetett. Ahogy tovább jutottam, megláttam egy barlangot a függőleges sziklafalban, fel is lelkesültem, megnézem közelebbről! Leereszkedtem egy részen, ahonnan már láttam, hogy a barlang szája csak egy árnyékos része a falnak, becsapott a rossz látószög. Csalódottan másztam vissza, majd a meredek emelkedő fönti peremén megfogtam egy gyökeret, hogy majd azon fölkapaszkodom. Rajzfilmpoén: a gyökér a kezemben maradt, esek vissza. Széttárt kezekkel és lábakkal, mint egy gyalogbéka, próbálok hozzátapadni a falhoz, csakhogy nem volt mibe kapaszkodni, mert az egész avarréteg úgy döntött, hogy mi most akkor csúszunk. Úgy öt métert gyors iramban megtettem lefelé, hason, de feszítettem a lábaimat, hogy a meredek és a valós „szakadék” peremén lévő kiugró köveken majdcsak megáll a csúszás. Jó ötlet volt, a lábaim tényleg megálltak, de a lendületem a felsőtest körmozgásába ment át, így egy hátraszaltóval megkezdtem a repülést a kb. tíz méteres mélységbe. Tisztán emlékszem, még arra is volt pár másodpercem zuhanás közben, hogy felfogjam, ez tényleg szaltó, és hogy mekkora nagy szarban vagyok. Szerencsére már átfordultam és kézre érkeztem, ami el is tört – ezt rögtön tudtam. Fájni rohadtul fájt, felpattantam, és ott ugrabugráltam kis körökben, halk „Jujj, jujj” nyivákolásokat hallatva. Majdnem meghaltam bazmeg, nekem meg csak az járt az eszemben, hogy csak ki ne derüljön, mert akkor otthon mi lesz… :D Csak ezért nem ordítottam, nehogy véletlenül meghallja valami kiránduló és intézkedni kezdjen :)
Aztán elindultam hazafelé. Volt ott egy olyan két méteres „lépcsőfok”, ami fölé kinyúlt a sűrű aljnövényzet, úgyhogy már akkor leestem, amikor még azt hittem, talajra lépek. Hát nem, beleléptem a semmibe, és valahogy seggre sikerült csattannom, ami megintcsak kurvára fájt. Bazmeg má’… Felálltam, kiderült, hogy egyben van a medencém, és ekkor már végre elröhögtem magam. Leporoltam kezem, lábam, ruházatom, aztán elindultam. A városban már a kórházi fedősztorit tervezgettem, amikor összefutottam egy ismerős lánnyal, aki köszönés után rákérdezett, hogy
-Ugye az erdőben voltál?
-Igen, de honnan tudod?
-Hát mert tiszta avar a fejed.
Hopp, a fejem tényleg kimaradt a leporolgatásból. Na, akkor nem lehet egyből a kórházba menni, kicsit rendbe kell szednem magam otthon.
Végül is azt hazudtam, hogy hasraestem a mezőn, és pont egy göröngyre vagy kőre csapódott a csuklóm. Amikor szüleim pár nap múlva megérkeztek, sikerült mindezt a lépcsőházban, eléjük szaladva elhadarnom, úgyhogy anyám a gipszet meglátva majdnem hanyattesett a lépcsőn. Mivel csak zöldgally-törést szenvedtem, volt annyira hihető a történet, hogy anyámék ne tiltsanak el az erdőtől. Csóválták a fejüket, mert nem vagyok az a szerencsétlen típus, hogy csak úgy eltörjem a kezem. De ha tudták volna, hogy valójában mennyire szerencsés voltam…