Szóval elindultunk a 100 liter borral, 50 a kocsiban, 50 pedig a háromfős málhásszamár-különítmény kezében és hátán lötyögött az úti cél felé. A szülők kissé meglepődtek az 50 literes mennyiségen, de miután elmagyaráztuk, hogy milyen sokan leszünk és mennyi ideig, akkor megnyugodtak. Ugyanis X is 50 litert vallott be és én is, csakhogy mind a ketten haza is vittük azt az 50-et az indulás előtti napon... és hát korántsem voltunk annyian a borra.
X és apja a kocsiban vágtak neki, Z (alias Pucicsiga, Pufferke, Kétbites, Pénzbehajtó és Pitiáner, az utóbbi két név magyarázata majd később), Y (avagy Amstelmann Romantika, az Uralkodó és Szellemi Vezető (szintén kesőbb)) és én (a kis Rokefeller (már előre szégyenkezem :-) ) pedig vonatoztunk. Y abban a szerencsés helyzetben volt, hogy szintén bort cipelt, pedig ő nem is azt ivott, hanem háromszázvalahány forint/liter (!!!) áron beszerzett körtepálinkát, aminek az illata jó volt, de maga a szesz enyhén marta a torkot. Mindenesetre Y-nak ízlett a tehénvakító, és ez volt a fontos. (Egyébként ugyanott vette, ahol mi a bort.) Különben otthon se volt baja a flakon pálinka miatt, mivel a szülei kapásból fehér bornak nézték, és megnyugvásuk a csekély mennyiség miatt akkora volt, hogy még csak meg se kóstolták/szagolták, mi ücsörög a két és fél literes palackban.
Szóval ismét szemet gyönyörködtető látványt nyújtottunk, ahogy cipeltük a kannákat keresztül Pesten, az állomásokon meg mindenhol. Természetesen már a vonaton elkezdtük az ivást, minek következtében én kimondottan gyakran jártam pisálni, ez egyébként az egész sátorozás alatt így volt velem, mert a legtöbbször volt bennem egy kis alkohol, ami köztudottan rémes hatással van a vesémre.
Eljutottunk a Déli pályaudvarra, ahol is elkezdtük várni T-t (Y régi villanykaros sorstársát). Vártunk és vártunk, de nem jött, mert mint utólag kiderült, túl sokat késett a vonata. Ha ő nem is, régi barátaink, a rendőrök azért csak megérkeztek. Nem is tudom, talán a sok méretes kanna tűnt fel nekik, meg az, hogy az egyikből egy levágott tetejű sörösdobozba öntögetünk egy kis szájszagkatalizátort. Miután látták, hogy van személyink, kis tűnődés után azért mégiscsak lekérdezték, hogy nem köröznek-e minket valamiért. Aztán kiderült, hogy nem, és végre békén hagytak. T nélkül indultunk hát Agárdra, de aztán később utánunk jött szerencsére. Agárdig eladtunk a vonaton fél liter bort egy külföldi gyereknek – pedig figyelmeztettük –, szerintem azóta is áldja a nevünket... Rózsás hangulatban érkeztünk meg az állomásra, annak ellenére, hogy már sejtettük, ez a bor sem egy főnyeremény. A sátrak már föl voltak verve, mire odaértünk, és szerencsére X apja se volt már ott, hogy meglássa, még 50 liter bor áll az agysejtek rendelkezésére. Bejelentkeztünk, a kempingvezető és az egyik recepciós lány röhögni kezdett, mert felismerték a régi jó vendégeket, a Boros Fiúkat. Biztosítottuk róla őket, hogy tényleg mi vagyunk azok, aztán becuccoltunk a sátrakba és kezdetét vette Agárd '97.