Hát igen, ez egy több szempontból is szánalmas éjszaka volt, a Fanyűvőben sikerült nekilátni. Először is hagytam, hogy az egyik cimbora lealjasítson a sorozatban hívott tömény köreivel, minek következtében arra eszméltem, hogy az addig poénból emlegetett karaoke színpad felé igyekszünk a másik részeggel – aki nem más volt, mint az ünnepelt… És akkor jött a Metallica – Sad but true-ja, mi pedig összekapaszkodva rázendítettünk. Annyira kész voltam, hogy a számcímen kívül a szöveg véletlenül se juthatott volna már eszembe, így kénytelen voltam a feliratra hagyatkozni, amit viszont igencsak megkettőzve láttam, úgyhogy muszáj volt befogni az egyik szemem. Amikor nagyon akarsz énekelni, meg persze keményen, csak éppen nem tudod, mit, na az igen színvonalas tud lenni :,) Úúú…, na mindegy. Miután eleve botladozó nyelvvel végighalandzsáztuk a dalt, és elfordultunk a feliratos képernyőtől, döbbenten tapasztaltuk, hogy szinte az egész alsó szint minket néz… A korábbi versenyzőket véletlenül se övezte ekkora figyelem, a mi kornyikálásunk/hörgésünk bezzeg mindenki odavonzott. A baj ezzel csak az, hogy fotó is készült: a fájdalmas beleélés és az alkohol „úbazmeg” szinten keveredik a képemen. Kb. kezembe temetem az arcom, ahányszor csak látom :)
Aztán jött a hazafelé, vártunk a buszra. Na, ekkor történt valami a fejemben, mert egyszer csak arra eszmélek, hogy a cimborák épp lebeszélnek valami idegenekkel kezdődő hepciáskodásról. Tuti én voltam a fasz, s bár nem történt semmi, én az idő előrehaladtával annyira elszégyelltem magam, hogy miután hazaértem, rögtön indultam is vissza tökrészegen BOCSÁNATOT KÉRNI… bazmeg… Persze senki se volt már ott, hogy is lett volna, amikor eleve az egész az utcán történt, meg eltelt azóta vagy két óra… Cserébe viszont irdatlanul eltévedtem, de aztán – valszeg hajnalban – metróra kerültem. Fogalmam sincs, hogyan, de ekkorra már a kék helyett a piros metró vonalán szerencsétlekedtem… Rendre a végállomásokon ébredtem fel, ahonnan mindig el is indultam, aztán újra és újra rájöttem, hogy nem a Blahán vagyok. Ezt a leckét ismételgettem reggelig, amikor is a Keletinél az új állomásdizájn miatt azt hittem, végre tényleg itt a Blaha, úgyhogy fel az utcaszintre, és elindultam egy feltételezett Népszínház utcán :,))) Sejthető, hogy ismét tekeregtem egy ideig, mire képbe jöttem. Mikor végre hazaértem, már alig vonszoltam magam, arccal estem be az ágyba, és annyi.

Nyilván nem vagyok büszke erre, de legalább megtudtam, mi az a Canossa-járás. A töményezés bizony veszélyeket rejt magában: az ember hülye is lehet tőle, a tájékozódási készsége meg mintha soha nem is lett volna.

átalakulás után: