Ha már lagzi: Gimis korszak, anyám kitartó tiltakozásának engedve nem aznap nyíratom kopaszra a fejem. Megérkezünk, és nekem jut a feladat, hogy a lagzismenetben osztogassam útközben a piát. Kecskére káposztát, de ezt a feladatot inkább józanul végzem, nem jött el még az én időm. A kocsma előtt is elhaladunk a bentlakók legnagyobb örömére, akik hirtelen előbukkannak és nyújtják pici poharaikat :) Templomi esküvő, oda inkább nem megyek be, aztán polgári esküvő. Bátyámmal kezdünk röhögőgörcsöt kapni, amikor a szintis lány az "A börtön ablakából soha nem süt ki a nap" c. számot klimpírozza, meg kiderül, hogy az örömapa hasa akkora, hogy nem lehet rajta begombolni az öltönyt, csak úgy áll a két szárnya egyenesen előre… nos… meg hogy simán a menyasszony a legkevésbé vonzó a környéken :D Próbálunk fapofát vágni, mert már néz minket pár ember.
Telik-múlik az idő, lassan kezdhetünk inni. Anyámék a közelben, először csak néhány sör és egy-két feles. Szüleink beszélgetőkörútra indulnak, hát nekibuzdulok a töményes palacknak. Még sehol se tartunk időben, de menjünk el sétálni, mert én máris bebasztam. Visszajövünk, szüleink még mindig sehol. Na, akkor ez az üveg a miénk. Benyomjuk, főleg én. Egy parasztbácsi odajön, és gratulál, hogy mióta anyámék nem zavarnak, azóta milyen derekasan iszom, városi létemre. Látszik, hogy őszintén mondja, büszke is vagyok magamra. Egy lány egyre jobban tetszik, még pár perc és leszólítottam volna, de szerencsére még mielőtt elkezdhetném próbára tenni a jelenlévők türelmét, anyámék megjelennek. Egy pillanat alatt felmérik, hogy épp időben csíptek el. Kiirányítanak a sátorból, beraknak a kocsiba és hazapaterolnak minket, némi kísérőszöveggel persze. Szóval jó volt, kulturált tudtam maradni :)
Voltam persze pár ilyen lakodalomban életem során. Egyszer asztalra ájultra ittam magam, utána meg kb. semmire se emlékeztem, de hetek múlva kiderült, hogy az egyik kolléganőtől bocsánatot kell kérnem… Jó fej volt, s bár rendesen, nyilvánosan bepirított, egy emberként röhögött rajtam a kollektíva, mégis örültem, hogy ennyivel megúszom a „határozott közeledési kísérletet”. Szerencsére aznap névnapi buli volt a melóhelyen, úgyhogy ennek keretében zajlottak az események, örültem, hogy legalább a sörösüvegbe kapaszkodhatok közben. Ha nagy ritkán szóba kerül, csak röhögünk rajta, én meg vörösödök is :) Viszont az a helyzet, hogy azóta vagyunk igazán jóban, szóval pozitív a végkicsengés.
Az egyik, gyerekként megélt lagziban meg láttam egy férfit, igben, vékony bőrnyakkendőben. Ette volna a levest, de az folyton kiremegett a kanalából a szájához vezető úton. A felesége megelégelte a dolgot, mondta neki, hogy segít. Az ura nem engedte, inkább szinte belebújt a tányérba, hogy sikerüljön egyedül. „Látod, megy ez!”, hangoztatta diadalát :) Na, így például semmiképp se szeretném végezni.
Végül egy történet, ami vagy igaz, vagy nem, mert csak hallottam, ráadásul másodkézből: Haver haverjáék megtudták, hogy cigánylagzi lesz a szomszéd faluban. Hú, azok tudnak mulatni, be kéne lógni, ingyen kaja-pia, hatalmas buli, izgalom!! Be is mentek, ettek-ittak, táncoltak, a nap végén pedig indultak haza. A kapunál azonban eléjük áll nagy vigyorogva egy bicskás bácsi: „Na, figyelünk már egy ideje titeket, senkinek se vagytok a vendégei, de jó gyerekeknek tűntök, úgyhogy nyugodtan maradjatok.” Zavartan köszönik a legények, de ők bizony már mentek volna hazafelé. A bicskás bácsi viszont egyértelművé tette a helyzetet: „Hát, ha már eddig itt voltatok, most már itt is maradtok a végéig” – vigyorgott késsel a kezében, pár ajtónállótól körülvéve. Három napig tartott a mulatság, hiába próbálták többször is távozni. Ráadásul, akkor ugye még nem volt mobiltelefon, amivel szólni tudtak volna, hogy legalább ne aggódjanak értük :) Igazi, úrias móresre tanítás volt ez, már ha tényleg megtörtént, és nem csak egy village legendről van szó.